Az első hét ... Déván

Persze nem kell szó szerint venni a címet, csupán lélekben vagyok még mindig ott. Talán örökre ott is maradok.
A templom hűvösében, ahol hallani Böjte Csaba szavait visszhangozni, Gáboréknál a verandán ülve friss kútvizet iszogatva mosolyogva a medencében ugráló gyerekseregen, rácsodálkozva néhány miértre és természetesnek véve a feléd szaladó kacajokat.
Ott vagyok az ebédlőben, mikor Cecilia meséli a megható történetet Böjte atya ötvenedik születésnapi meglepetéséről. Épp misét tartott, mikor kiléptek a sorok közül és egy nagy dobozban kivitték a gyerekek által készített szíveket, mindegyik szívbe bele volt hímezve a készítőjének neve és a ház, ahol élt. Azt a rengeteg szívet a gyerekek, mint a saját szívüket mind odaadták Csaba testvérnek. Elképzelhető a meglepetés és az öröm, minden bizonnyal a könnye is kicsordult. Engem nagyon meghatott.
Vagy éppen Gábort hallgatom. 39 éves, villanyszerelő. Egyszer csak gondolt egy merészet, hogy összepakol és elmegy segíteni Dévára. Egy éve érkezett a házba, azóta neveli a fiúkat. Egyedül. Mos, takarít, leckézik a nagyokkal, kíséri a kicsiket és reggel hattól este tizenegyig pörög. Szobájának ajtaja mindig nyitva áll. Néha - talán néhány percre becsukja, mikor sok, mikor nehéz, mert elmondása szerint 98% küzdelem és "csak" 2% öröm. De azt a 2%-ot semmiért nem adná oda. És az ajtó csak percekig van csukva. És arról beszél, milyen nehéz lehet a gyerekeknek elfogadni Őt. Milyen nehéz lehet nekik Vele. Megszokni a stílusát, az elvárásokat és a szabályokat. Nem azt mondja, hogy Ő milyen keveset alszik, hogy magánélete gyakorlatilag nincs, hogy egy hét szabadságra hazaérkezett Pécsre és ez alatt elvitt táborozni mozgássérülteket a hegyekbe. Azt mondja, hogy szeretne megfelelni, szeretne még jobbá válni. Azt mondja, szívesebben vállalna nehezebb házban is nevelői feladatot. Hogy meddig marad? Nem tudja, jól érzi magát és könnyes a szeme, miután egyik "fia" öleléséből kibontakozik...
És ott vagyok az ebédlőben, mikor Enikő néni olyan természetességgel, olyan érezhető szeretettel teszi le nekünk a túrós tésztát. Talán még soha nem ettem olyan finomat. Pedig csak túró és tészta. Se tejföl, se pirított szalonna. De ehhez nem is kellett, hiszen mindenüket odaadták volna, ha kérjük. És ez benne volt abban a túrós tésztában.
Vagy látom Joli nénit ülni a szobánkban, ahogy mesél mindennapjaikról. Zavarában nevet, majd elénekli a régi székely himnuszt. Nem azt, amit mi is ismerünk. Egy régi dalt, szomorkásat, ami csodaszép hangján életre kel, felszáll a mennyezet felé. Vagy talán még annál is messzebb. A fellegek fölé, a Mennyországba. Mi is ott érezzük magunkat a hangja fényében.
Egyszer Andreát kérdezték itthon, hogy Zsolt megérkezett-e. Akkor még volt néhány nap a sétából, Andrea mégis teljes magabiztossággal azt válaszolta: "Már rég megérkezett!..."
Igen, ha testben nem is, a lelkem hazaért ... Dévára!

És még mindig nincs vége ...
8-)

...az első ...

Péntek este van.
Nyolc óra, itteni idő szerint.
Az otthon hét óra. Már sötét van, az udvar csendesedik lassan, mindenki visszavonul, még Vladuczot is sikerült visszateleportálni a nevelőjéhez... (zárójelben jegyzem meg, ez nem kis teljesítmény .... 8-))
Hát kedveseim, azért itt történt egy s más az érkezésünk óta.
Ez a bejegyzés azért kapta az "első" címet, mert ... úgyis tudjátok.

István azt mondja, hogy nem szabad első felindulásból írni, de én nem tudom megállni. Olyan erős hullámban kaptuk a szeretetet, annyi minden kavarog a fejemben, olyan erősen érződik Csaba testvér jelenléte (bár fizikailag nem tudott itt lenni, éppen Csíkban adott át újabb házakat és ott készül a vasárnapi templombúcsúra), keze munkája, szíve jóságának lenyomata a nevelőkben, a gyerekekben és mindenben, a hely szinte "világit", ha értitek, mire gondolok.
Nem lehet egy lépést sem úgy megtenni, hogy ne köszönne ránk valamelyik gyerek, szigorúan magázódva!! Itt nincs "hello", nincs "szia", itt "jónapot" és "jőestét" van, nincs "te", vagy "héfigyeljmáride", de van "maga" és van "kéremszépen", nincs "addide" és "ku...any..dat", de van "legyenszives" és "köszönöm". Varázslatos, nekem nagyon imponált. Lehet, hogy nem fiatalos és nem vagány, de tiszteletteljes.
Nem lehet úgy végigmenni a házak között, hogy valaki ne lépne oda és kérdezzen valami fontosat. Például, hogy elfáradtam-e, mit ettem az úton, visszafelé is gyalog teszem meg az utat és persze, hogy mi a nevem... aztán én is kérdezgetem őket, zavarban vannak, pedig igyekszem elkerülni a kényes témákat, de talán ez csak egy híd köztünk és ahogy felépült ez a kapocs, már ömlik is belőlük a szó. Mindenről. Mindenről, ami fontos nekik.
Azért találsz egy helyet, ahol egyedül tudsz lenni. Beültem a templomba, csend és magány. Szabad tere a gondolatáramlásnak. Elhelyezkedtem egy félreeső széken és ... igen, hálát adtam, hogy itt lehetek, hogy fáradt lábaim elhoztak eddig, hogy segítségemre voltak az úton és hogy az otthoniak ennyire szorítanak értem. Jó érzés tudni, hogy ennyi barátom van. Hálás vagyok a "lélekben veled"-ért ...
Szinte láttam Csaba testvért az oltár előtt. Láttam, ahogy áldásra emeli a kezét, hallottam visszhangozni szavait a mennyezetről, láttam élénk szemében a szeretetet, mellyel átölelt. Csodálatos pillanat volt.
Az úton folyamatosan gyűjtöttem a "helyzetek lenyomatait". Ezek olyan pillanatok, melyeket mindenestül (fények, ízek, színek, illatok, érzetek...) elraktározva és a nehéz pillanatokban felidézve nagy segítségemre lehetnek. Például ilyen volt a bradi plébános úr kertje, minden rózsájával, illatával, a kert végében a kis kápolnával, annak nyugalmával. Ilyen volt az egyik leghosszabb szerpentin közepe táján egy forrásnál gyümölcsöt áruló öreg néni, aki miután megtudta, hogy Dévára igyekszem, fejét fogva kezembe nyomott két körtét. Nos, annak a körtének az íze és a hideg forrásvíz minden kortya is örökre bekerült a memóriába.
És ilyen volt az a pillanat is ott, a templom csendjében. Mélyen meghatott.
Mint annyi minden más itt ... de erről majd a második, a harmadik, a negyedik, az ... részekben.

Holnap már otthonról írok, de egy darabot biztos itt hagyok a szívemből. Ám a lelkem csordultig. Jó kis csere volt.
Otthon találkozunk!
Ölelés!

Az álmokról és azok álmodóiról

Bradban vagyunk. Andrea szenzációs szervezésének köszönhetően a plébános úr - bár nincs itthon - átengedte ma éjszakára nekünk a házát. Fantasztikus gesztus, köszönet érte. Jól megfér a házban a feszület a falon az ötponteggyel, a szentképek és imádságos falragaszok a bőr ülőgarnitúrával. A régies szekrények roskadásig vannak könyvekkel, a nappali fala pedig filmekkel, a Shoguntól Mr Beanig.
Mivel a holnap izgalmától csak egy kevés alvás jutott, most itt ülök a gép előtt. Hajnal négy óra, magyar idő szerint. Minden csendes. Halkan egy kis zene szól, Siska Laci osztotta meg, a jó öreg Ozzy dünnyög a hangfalakból, Dreamer a zene címe... Telitalálat, köszönöm...
Két éve Santiago de Compostella felé igyekeztem és kaptam egy üzenetet, hogy tegyem félre az álmaimat és koncentráljak a megérkezésre.
Nem tudom félretenni. Az álmok mozgatnak. Szerintem mindenkit. Ha nincsenek álmaid, akkor haldokolsz. Az álmokért érdemes élni, érdemes útra kelni, az álmaidat követve leszel boldog. Mindegy, hogy az az álom milyen. Talán vadnak, kivihetetlennek találod. Nem baj. Éld az álmaid, menj utánuk és váltsd valóra!
Nekem volt egy álmom. Illetve sok-sok álmom van, de az egyik megvalósulásától már csak 32000 lépés választ el. Itt állok Déva kapujában. Milyen lesz a megérkezés? Ezerszer lejátszottam már. De biztos, hogy annál sokkal szebb és meghatóbb lesz. Még az én csapongó, örök álmodozó agyam és lelkem sem tud olyan szépet kitalálni, mint a valóság.
Nos, hogy az útról is essen néhány szó ... Csabi hétfőn utolért minket a csurig pakolt autójával, hihetetlen mennyi minden belefér egy Suzukiba. Köszönet a sok-sok tárgy adományért a gyűjtőknek.
Ez a hét a hegyekről szólt. Megizzasztottak. De ahogy Csaba testvér tanította, idéztük is, hogy akkor lesz a legszebb a kilátás a hegycsúcsról, ha gyalog mászol fel oda és megküzdesz érte. Csodálatos vidék, szívem szerint két lépésenként fotóztam volna, remélem a képek visszaadják majd ezt a csodát.... Az út aztán laposodott és festővászonra kívánkozó tájjá szelídült. Képzeld el az utat, jobbról és balról hatalmas hegyek magasodnak, a zöld minden árnyalatában fürösztöd a szemed, a hegyek tövében apró falvak ezüstösen csillogó templomtoronnyal. Mesevilág.
Kevés a szókincsem, hogy teljes valójában visszaadjam a látottakat, a fantáziátokra bízom a többit.

Eljött az idő, veszem a cipőmet és ... beteljesítem az álmom.
32000 lépés.
Sok? Vagy kevés?
Döntsétek el ...

Mindenkit ölelek Bradból, nagyon köszönöm, hogy társaim vagytok az úton és megtiszteltek a figyelmetekkel.

Itthon-otthon ...

Berettyóújfalu ... nagyon messze van. Vagy csak én vettem lazábbra a tempót, vagy valami időcsapdába kerültem, de tény, hogy az utolsó kilométerekre erősen rám sötétedett. Aztán persze csak odaértem, terített asztal és egy finom üveg Chardonnay várt, némi enyhülést hozva sajgó lábnak és remegő térdnek egyaránt. Bővült a séta csapata Andreával és férjével, Sajtival és bár fáradtnak tűntek Ők is, a Chardonnay és a társaság éjfél utánig kitartott.
A másnapi gyaloglás igazi kihívás volt, irány a határ! Előbb Sajti csatlakozott, majd 11 km után átadta a stafétát Andreának. Ha nem fogom vissza Andit, meg sem állunk Déváig. Közben szóba került a jövő évi séta is, mit szeretnénk, hogyan, ötleteltünk és annyira hatékonyak voltunk, hogy eldöntöttük, hogy a munkamegbeszéléseinket ezentúl az út mellett tartjuk, mondjuk Bp-Vác útvonalon ...
Hiába, a beidegződések bennem még mindig megvannak, kicsit szorongva léptem a határra, de egy gyors iratellenőrzés után már Nagyvárad felé baktattam a robogó autók mellett.
Nagyvárad - sokkal rosszabbra számítottam. Tetszett, hogy sok magyar szót hallok, mindenki készséges volt az útbaigazításnál, az emberek sétáltak, beszélgettek,egy nagy park szinte teljesen megtelt, annyian "piknikeztek", gyerekek szaladgáltak mindenfelé és persze sokat dobott a hangulatomon, hogy hamar megtaláltam a "Katolikus Caritasz" szállását ...
Most Szombatságban vagyunk. István intézett szállást, az egyetlent a környéken. Nem volt alternatíva. Alkudott, tárgyalt ... nem olcsó, de magyar viszonylatban elfogadható. Remek helyünk van. Extrákkal. Internet. Kilátás. Medence. Meleg vizes. Reggelit is kapunk. Mi kell még. A ruháim száradnak, a hasunk tele van, olvastam rólatok, hogy aggódva figyeltek ránk.
Talán ezt a csodát is Ti intéztétek!
Köszönjük!!

Ma borult kicsit a terv, de van ráhagyás beépítve az útitervbe, ezért holnap Vaskohsziklás az új cél. Aztán Brad és Déva.

Szeretettel gondolok Rátok.

Abony, Törökszentmiklós és a többiek

Talán így: ABONY!
Tüneményes kisváros, tüneményes lakókkal. Kati néni és András atya és persze a karitászosok szenzációs vendéglátók voltak. Állva tapsoltak, mikor megérkeeztem, vacsorát készítettek, gyöngyöző húslevest, sült csirkét tésztával, süti és gyümölcs hegyekben és a folyadékveszteséget is kellőképp pótoltam. És persze a rengeteg mosoly, amit kaptam. Mindenre kiváncsiak voltak, Mikor, honnan, hogyan, kivel, meddig és persze miért...? Ezer kérdésük volt, aztán csak mondtam, meséltem, néha könnyeztünk, néha nevettünk. Nagyon jól éreztem magam, köszönett érte.
Másnap a hét órás mise után ismét találkoztam velük, elkísértek a város vége tábláig, ahol felpakoltak minket rengeteg friss pogácsával, gyümölccsel, paprikával, paradicsommal, még egy rúd szalámit és egy láthatósági mellényt is kaptunk. Elmondhatatlanul jól esett a gondoskodásuk és a szeretetük.
A gyaloglásról szót sem érdemes ejteni. Rohan mellettem a világ. Hatalmas kamionok dübörögnek, köztük fürge "kisautók" szlalomoznak. Az út széle csupa szemét, szerintem el sem tudjátok képzelni, mi mindent dobnak ki az autókból ... Hangzavar, a telefont sem hallani, pedig jól esik, mikor hívtok, smseztek, olyankor érezhetően könnyebb a hátizsák, nem hasogat a talpam és a nap sem szúr amnnyira. Hálás vagyok Nektek minden érdeklődő és bíztató szóért. Köszönöm.
Szolnokon riportot készítettek velem a Duna tévések és a helyi tv munkatársai, Törökszentmiklóson fogadott a polgármester asszony és másnap délelőtt Apu lepett meg egy raklapnyi palacsintával még Fegyvernek előtt az úton. Tegnap a Karcag tévések voltak kíváncsiak rám és egyre többen dudálnak és integetnek az autókból.
Élvezem, hogy beszélhetek sok-sok embernek a sétáról Dévára, igyekszem mindenhol megfelelni és népszerűsíteni a céljainkat, a segítségnyújtást és persze gondolatban a jövő évi útra is gyűjtök tapasztalatokat.

Nem múló lelkesedéssel ölellek Benneteket Berettyóújfalu kapujában.

... úton ...

Tehát elindult a nagy kaland ...
Andrea hétfőn hat után ébresztett az sms-ével, hogy Pest felé tart, eljöjjön-e értem... Nem is tudom, alszik-e egyáltalán valaha, mert két óra előtt még láttam megosztani egy sétás linket a fb-on ...
Aztán persze gyors készülődés, útközben találkozó és nyolc előtt rendben megérkeztünk a misére. Sajnos nem jutott el a mise üzenete hozzám, talán nem is voltam ott fejben, talán már a kilométereket számoltam, talán az ismerősöket kerestem a padok között, talán az úton minket segítő emberek szeretetét áhítottam ... tény, hogy nem fogtak meg a szent szavak. De a templom még mindig csodálatos, az orgona gyönyörűen szólt és az egész - mindennel együtt - kellett az induláshoz. A templomból kilépve fotósok hada és ismerősök, barátok fogadtak. Rögtönzött néhány ismertető mondat után megtettem az első, történelmi lépést Déva felé. Történelmi, mert már elmúlt és történelmi azért, mert reményeim szerint egy hosszú, többéves folyamat első lépése volt. Nagyon köszönöm a sok-sok biztató szót, az erőt adó mosolyokat, az eddigi telefonokat és sms-eket, a kis elefántot 8-) és minden lélekben velem, velünk lévő ember szeretetét.
Az útról ...
Nehéz volt és hosszú az első nap. De erre számítottam. Olyan vacakok ezek a térképek, ott olyan rövid ez a táv. Ott. Egyébként Pilis marha messze van. Ahogy szokták mondani a veszélyes produkciókat bemutató műsorokban, otthon ne próbáljátok ki. Az utolsó kilométereket már komoly megpróbáltatásnak éltem meg. De jött a segítség. Most is. Nem kellett elmenni Pilisig, mert az első szálláshely, a Sipito pihenőpark jóval előtte található. Igaz, az úttól 1900 méterre ... amikor megláttam a táblájukat a nyíllal balra, alatta az 1900 méter felirattal először felsóhajtottam, megjöttem, majd majdnem sírva fakadtam, hogy még 1900 méter.
Csodálatos kiszolgálásban, frissítő fürdőben és nyugodt, szinte ájult alvásban volt részem. A vendéglátóink nagyra tartanak minket - hallod Andrea? 8-) -, azt mondták, hogy igazi magyar emberek vagyunk. Mit mondjak, nagyszerű érzés ...

Albertírsáról küldöm hatalmas ölelésemet mindenkinek.

Zsolt

Hat nap

Nagy Andrea képe

Egyre jobban megfertőz Csaba testvér. Olyan szépeket ír és nyilatkozik és annyit dolgozik, annyifelé megy és intézi a gyerekek sorsát és persze gyűjti a pénzt, a támogatókat, hogy számomra felfoghatatlan ez az odaadás, a türelem és jótétemény, az az energia, amit képvisel.
Nemrég olvastam egy napját. Annyi felé hívják, annyi dolga van, hogy nem is értem, hogy bírja. Már több, mint 2200 gyerekről gondoskodik az alapítvány és egy csíksomlyói kezdeményezéssel, egy Mária kertje programmal már a nehéz sorsú gyerekek szülein is próbál segíteni azzal, hogy munkát ad Nekik.
Ahogy egyre jobban megismerem, ahogy egyre többet olvasok és ahogy közeledik az indulás, úgy növekszik bennem a két part közötti szakadék. Böjte atya a híd és a lámpás ...

Mert ...
Kinyitom a reggeli kávénál az újságot, ömlik ki a mocsok és szenny. Aztán felszállok a buszra, csupa ingerült, agresszív ember, szinte mindenki magába fordulva, olyan arckifejezéssel, mintha elvették volna a földjét, komoran, tele panasszal. Aztán a munkahelyen is mindenki panaszkodik, ha van munka azért, ha nincs, akkor meg azért. Senkinek nem jó semmi. Átmegyek a fodrászhoz (nem nevetni ...), panasz. Be a gyógyszertárba egy kis izomlazítóért az útra, panasz. Betegség, itt fáj, ott fáj, szatyor gyógyszer. Este a villamoson részeg fiatalok hangoskodnak. Csillivilli autókból üvölt a zene, kockakörmű műanyag nők kis táskában hordják a kutyáikat, de nem tud felelni a gyerekének, hogy éppen melyik hídon megyünk át. Az éjszakai buszon egy kb 14 éves lány hányja éppen tele a buszt, a fiatal fiúk és férfiak (?) ülnek, míg a mamókák a nagy szatyorral állnak.
Aztán hazaérek, lehuppanok a számítógép elé és meghallom Csaba testvér hangján, hogy ...
"Hiszem, hogy érdemes álmodni ezen a földön, mert az emberi szolidaritás, Isten segítségével valóra tudja váltani a legszebb álmainkat is."
vagy ...
"Világunkban egyedül a szeretet végtelen, mert a szeretet maga az Isten, minden más véges. Fürdessük lelkünket, világunkat az Isten szívéből áradó végtelen szeretetben."
vagy ...
"Szeretettel kérlek, hogy számotokra, a kisebb nagyobb egyéni győzelmeknél legyen értékesebb az összetartó szeretet, a másikhoz lehajló jóság, a megbocsájtó irgalom. Végül is bármit, amit teszünk, egymásért tesszük, egymás nélkül csak cifra piramisokba bezárt élő múmiák lesztek, de együtt közösségben Isten alázatos vándorló népe vagyunk, kikre vár a szeretet gyümölcse, békés, örömteli, becsületes főldi élet, és a ráadás, a Krisztus által megígért örök élet."

Igen, nekem kellenek ezek a "gyógytapaszok", kellenek a szép mondatok és a meggyőző erő, ami ebből a szerzetesből árad. Gyenge vagyok, kicsi vagyok, de szeretek élni, szeretek nevetni és szabadon lélegezni. És szeretném szeretni az embereket, de nagyon nehéz. Most tanulom. Talán tudtam eddig is, csak kezdem már elfelejteni?
Belőle merítek erőt, hogy Ő honnan szerzi az erejét?
Ez nem titok, de talán már Te is rájöttél ...

Csiga

Nem, nem a tempó!
A vizes út, az eső vonzza a csigákat. Csapatostul keltek át a Fót és Csomád, Csomád és Őrbottyán közötti szakaszon. Előbbinél az esélytelenség nyugalmával léptek flaszterra. Szerintem senki nem élte túl azt a kalandot, akkora forgalom volt. Kivéve azokat, akiket felszedtem az útról és visszaraktam a fűbe. Megmentettem az életüket. Legalább is egy időre biztos ...
Bárcsak tudnám, mi hajtja őket át a túloldalra ... sose voltam valami nagy botanikus... Ennivaló biztos nem, ez az oldal is ugyanolyan gazdag volt fűben, mint a másik. Talán ott csinosabbak a csigalányok, mint itt? Bár az is lehet, hogy nem is csak a fiúk keltek útra, a biztos halálba. Vagy ők már ezer éve arra járnak, bele van kódolva a génjeikbe, csak a mérnök, aki az utat tervezte, ezt nem tudta?
Voltak persze, akik visszafordultak, kicsit bedőltek a kanyarba, vissza kettő, padlógáz ... Voltak, akik mellett elmentek az autók és sokkot kaptak. Nem mozdultak. Vagy mozdultak, csak én nem vettem észre ... na ezek is a fűben tértek magukhoz.
És volt egy a közel százból, aki már háttal volt az út nagyjának. Azt feltételezem, hogy ő - sőt Ő - átért. Nem tudom, mikor indulhatott, de délutánra átért a bal oldalra. Bal, ha Csomádról Őrbottyánba mész. Ha ellenkező irányba, akkor jobb. Ha esetleg keresnéd. Könnyen megismered, egy nagy csigaház volt a hátán és borzasztó elgyötört képet vágott, mikor fotóztam. Pedig mondtam neki, hogy mosolyogjon ...

30 km - 7 óra alatt

Harminc! Igen, jól olvastátok. Harminc, azaz harminc kilométer!
Nem rossz, ugye?
És ... egyszer sem akartam feladni. Na jó, egyszer majdnem, mert annyira elkezdett esni és ez kicsit elvette a kedvem, de aztán mégis mentem tovább. Ehhez persze nagyban hozzájárult Hugi telefonja - mert hogy hozzájuk igyekeztem gyalog -, miszerint betették a libacombokat a sütőbe, de nem kell, hogy siessek, mert kb. három óra a sütési idő.
Megnyugodtam, bár ismerve a sógor étvágyát... Ekkor még nagyjából a fél táv hátravolt.
A majdnem biztos vacsora tudatában már nem az eső zavart..., mondják, hogy ösztönember vagyok, de hát ki nem az ...?

Óhatatlanul is az ember összehasonlítja az utakat. Az el camino-t és a dévai sétát. Hát ... két különböző táv, két teljesen más cél, más indíttatás. Míg az egyiken kézen fogtam a gondolataimat és csendes magányban barangoltam a spanyol erdőkben, addig itt rohanó autók mellett, mindenre figyelve - nehogy baleset érjen - kell a célt teljesíteni. Itt nincs nézelődés, bambulás. Felüdülés volt most pl. Fóton kicsit behúzódni a kevésbé forgalmas utcákba, amik ugyanarra vittek, mint a kijelölt és betervezett út, csak csendesebb volt.
De a megérkezni ugyanolyan jó és felemelő minden esetben. Várjon akár egy leoni ékszerdoboz, santiagoi katedrális, nevenincs baszk kisvárosi fogadó, Santo Domingo utódainak utánozhatatlan vendégszeretete vagy a Hugiék libacombillatú otthona, csodálatos érzés teljesíteni a célodat. Jól eső tudattal ülsz le, dőlsz hátra, és bár lüktetnek az izmaid a megerőltetéstől, még soha nem esett annyira jól a falat, a hűsítő korty víz, mint ilyen esetekben. Azt érzem ilyenkor, hogy megérdemlem. Megdolgoztam érte.
És már olyan sokszor átéltem képzeletben a dévai megérkezésemet, hogy ... talán a legjobban azt fogom szeretni, mert azt az élményt is kiérdemlem majd. Ahogy állok koszosan, fáradtan a kövezett udvaron, ahogy a gyerekek körbevesznek, kérdezgetnek, bekísérnek Csaba testvérhez, akinek végre megszoríthatom a kezét. Talán meg is ölel majd, pedig semmi különöset nem teszünk a barátaimmal és a hátunk mögött lévő támogatókkal, csak segítünk jobb életet teremteni. Talán kicsit magunknak is. Hiszen ezáltal mi is egy kicsit nagyobbak leszünk. Példát mutatunk. Odaadásból, szeretetből, testvériségből, kicsit magyarságból.
Ünnep lesz a megérkezés. És ünnep lesz az út minden napja. Mint ahogy a felkészülés napjai is felérnek egy-egy ünnepnappal. Egy vasárnappal. És akkor már csak az a dolgunk, hogy a hétköznapokat is ünneppé varázsoljuk. Minden hétköznapot.
Lehetetlen? Szerintem nem ...

"...életre hívni a fényt saját életünkben..."

Micsoda mondat! Életre hívni a fényt. Én inkább így írnám: ÉLETRE hívni a fényt. Bár sok ember szerint ÉLET=FÉNY, én mégis azt gondolom, élet lehet fény nélkül, de ÉLET soha. Elbotorkálhatsz a magad kis választott útján, de gondold el, mennyi mindenről maradsz le a fény hiányában? Mennyi mindent nem fogsz észrevenni? Mennyi minden mellett mész el a sötétben? És mennyire lesz szomorú a szemed a fény csillogása nélkül?

Mert leginkább a szemünkben látszik a fény. Mert ott lobban fel, ott látható a csillogása, ha beszélsz róla, vagy Róla. Mert bármi lehet a fény. Egy szép gondolat egy könyvben, egy naplemente, a kedvesed mosolya, egy útszéli virág, egy gyermek kacagása, egy finom étel, a hit, egy régen várt koncert, bármi, aminek örülni tudsz. Amiért lelkesedsz. Amiért és amitől más vagy és leszel.
Apu szerint ez egyfajta "lököttség", amiért az ember képes lelkesedni. Képes hetente ötször edzésre járni 73 évesen.
Amiért képes átgyalogolni valaki a fél országon.
Amiért képes valaki hullafáradtan is lelkesíteni és tolni a "banda" szekerét
És amiért képes valaki országról országra, városról-városra, előljárótól előljáróig, fontos embertől-fontos emberig menni, hogy a dévai gyerekeknek megadhassa mindazt, amit csak elő tud teremteni. És hirdetni mindenhol, hogy "jónak lenni jó"!

Úgyhogy ne tétovázz! Gyújtsd meg azt a lángot és tárd szélesre életed ablakainak zsaluit! Nevess, szeress, örülj, táncolj, tanulj, fejlődj.
De csendesedj el, ha az kell, állj meg, ha az kell. Ülj le egy fa tövébe, mondj el egy fohászt, csodálkozz rá a szépségre, bújj kedvesed karjába és hallgasd, ahogy lélegzik, lassan ízleld az ételt, apró kortyokban a finom bort, őrizd csendben gyermeked álmát és ... Élvezd a fényt saját életedben és másokéban.

... még 30 ...

Mire befejezem ezt a bejegyzést, már csak 29 nap az indulásig. Hogy repül az idő.
Hiszen nemrég még csak egy ötlet volt, aztán tessék, néhány nap és indul a séta ...

Nemrég egy kollégám megkérdezte, hogy miért pont Ők? Miért pont Dévára megyek? Kötődöm talán hozzájuk? A gyerekekhez?
Egyre inkább kötődöm. Ahogy halad előre az idő, ahogy egyre inkább belemerülök, megismerem a mindennapjaikat Csaba testvér nyilatkozatai, írásai alapján. Napról-napra többet tudok meg róluk, az életükről, örömeikről és bánataikról, múltjukról és jelenükről. És persze kirajzolódik a jövő is. Halványan, néhol kérdőjelekkel, de tapinthatóan.

Öt éve, Anyukám halála után voltam Erdélyben először. Apuval, Hugival és a fiammal. Egy furcsa kettősség maradt bennem arról az útról. A gyász és szomorúság az egyik vállamon, egy erőteljes vágyakozás a szépre és jóságra a másikon.
Odafelé a halál és pusztulás, Csíksomlyón a megkönnyebbülés és hazafelé a megnyugvás.
Végig sírtam az utat.
Bözödújfalunál a döbbenettől és a tehetetlen dühtől, a tordai hasadéknál a természet ereje és szépsége hatott meg, útban a Medve-tóhoz a gyönyörű beszédű magyar emberek miatt, akik olyan szépen használják nyelvünket, Csíksomlyón, a "Nyeregben" a meghatottságtól, hazafelé pedig a látható szegénység miatt. Nem volt egy vidám vakáció, nem is annak készült, mégis ...
A Hármashalom oltár közelében azt éreztem, hogy hazaértem, otthon vagyok. Olyan megnyugtató volt ülni a fűben, tudtam, hogy minden rendben, Anyukám jó helyen van és továbbra is szeret. Valahogy úgy esett, hogy aznap délután négyen négyfelé mentünk, de - mint utólag kiderült - akkor, ott köszönt el mindenki Anyutól. Mindenki a maga módján. Igazán éreztük, hogy velünk van.
Én ott, akkor nőttem fel. Akkor lettem gyerekből felnőtt.
A dévai gyerekek többségének sokkal korábban kell felnőnie. És ez borzasztó lehet. Nyolc-tíz évesen felnőni ...
De van nekik egy Csaba testvérük és jó néhány odaadó, elhivatott nevelőjük, akik szembeszállnak a szegénységgel és nélkülözéssel, szeretettel pótolják és egészítik ki a szülői szeretetet, egy teljesebb életet teremtve munkájukkal.
Hálás vagyok Nekik ezért.
Nagyon.
És biztos vagyok abban, hogy a séta által még több gyerek kap esélyt, hogy sokáig gyerek maradhasson.
Mert jó gyereknek lenni.
Déván is.

Az első "edzés"

MA megtartottam első, hivatalos szabadedzésemet. Spontán jött az ötlet - és bár benne volt a lábamba tizenkét óra munka -, egyáltalán nem bántam meg. 22,26-kor indultam a XI. Budafoki 20 elől, a Pizzaboytól, és 0.21-re értem haza (XX. Eperjes 88, ha valaki ellenőrizni szeretné ...). Ez a táv az útvonaltervező szerint 9,1 km. Csupán azért kell idényelejinek felfogni az edzettségi állapotomat, mert egyrészt az, másrészt, mert elfáradtam. Voltak persze nehezítő tényezők, mint pl. utcai cipő, az említett 12 óra munkaidő, de mindez nem magyarázat, hogy ugyan most itt ülök a gép előtt, az ágy kb 3 lépésre, de ... szerintem a felállással lesznek problémák. Ha még reggel hat felé is itt ülök és kommentelgetek, nyugodtan küldhettek segítséget ...
Volt mindemellett könnyítő tényező is, ezt be kell vallani. Ismerős terep, viszonylag enyhe idő, se nem meleg, se nem hideg, pont gyaloglásra való, kedv menőkére, az éjszakai város szépsége, csomag nélküli menetfelszerelés és az elmaradhatatlan örök kísérő, igaz csak a fél arcával.
Olyan sokat olvastam arról, hogy nem a megérkezés a célja az utazásnak, hanem maga az út, úton lenni. Egy ilyen, vagy hosszabb szakasz után, mikor állok a zuhany alatt, akkor ezt mindig megkérdőjelezem. Olyan eksztatikus élmény, amit naponta átéltem az el camino alatt - na nem mintha azóta nem fürödtem volna -, hogy az leírhatatlan. Az utolsó kilométereken már csak az tartotta bennem az erőt, hogy elképzeltem magam a zuhany alatt, ahogy folyik rám a langyos víz ... Sokszor visszatértem már gondolatban arra a bizonyos napra, mikor közel negyven kilométert gyalogoltam, az utolsó húszat dél és fél öt között, egy sík terepen, se fák, semmi árnyék, tikkasztó meleg és előttem csak az út, jobbról és balról is learatott búza(?)táblák és csak megyek, csak megyek, a célállomás meg csak nem akar előtűnni a messzeségből. Gyilkos volt. De a mai napig érzem a bőrömön a langyos vizet, érzem a szappanom illatát és a recéket a papucsomon, amint állok a zuhany alatt, csupán néhány perccel a megérkezésem után.

Visszatérve a mai naphoz még van hova fejlődni, de kezdetnek nem rossz.
A főpróba augusztus hatodikán a Bükk-fennsíkon, egy 40 km-es túra.

Aztán irány Déva, várnak a gyerekek.
8-)

EMBER az Úr asztalánál

Ma délután Böjte Csabát volt szerencsém hallgatni a kőbányai Szent László plébánián.

Sokszor láttam már a neten, különböző videókon, filmen, de élőben most először. Nagyon kíváncsi voltam Rá ... és nem csalódtam.
Már az első mondata is elementáris erővel zúgott a főhajóban és érkezett meg hozzánk, hallgatókhoz. Persze lehet, hogy csak én akartam másnak hallani, de az első mondat még senkitől nem hangzott ennyire kedvesen és egyszerre nyájasan, soha még ennyire nem éreztem magaménak azt hogy: "Az Úr legyen Veletek!"
Nem vagyok gyakori misére járó. Én olyan igazi útkeresőnek mondanám magam, aki minden vallásban és beszédben, minden sportban, zenében és művészetekben megtalálja a szépet, azt ami neki szól. Persze, mint az élet minden területén, ebben az útkeresésben is hatalmas szerepe van az "előadónak".
Emlékszem, hogy nem szerettem iskolába járni, mégis Komoróczy Laci bácsi földrajzóráit imádtam. Szerettem hallgatni, ahogy mesélt és abból a tárgyból sem tanultam soha többet, de sokszor már az óra végére tudtam az anyagot, mert annyira lekötött a stílusa. Szeretem, mint embert Takaró tanár úrat, aki a gimiben éneket tanított, mert egyéniség volt. Értett a nyelvünkön csakúgy, mint Komoróczy tanár úr. Vagy pl a foci. Szeretem. De a szurkolásom nem egy csapatnak szól (na jó, az Újpest kivétel ...), hanem az egyéniségnek, aki ott, abban a csapatban játszik. Totti a Rómában, Raul, még madridi korában, Scoles és Giggs a Manchesterben és még sorolhatnám. Ők mind-mind kiválóak abban, amit csinálnak. Nyomot hagynak bennem.

És itt van Csaba testvér. Talán furcsa, hogy focistákkal említem egy oldalon, bár sokkal szerényebb, mint a fent említett sportolók, de Neki is kisugárzása van. Hat arra, aki látja, hallja. Nem is tudom, hogy kell Őt szólítani, mi a hivatalos rangja. De talán mindegy is. Egy EMBER. Csupa nagy betűvel. Csodálom őt mindenért, amit csinál. Nem tagadom, a misét végig sírtam. Olyan dolgokat mondott a családról, a közösségekről és a szeretetről, ami szívemig hatolt. Hogy milyen fontos, hogy szeress és hogy szeressenek, hogy érezd a másikat, hogy foghasd a kezét, hogy átöleld a fiadat (még véletlenül sem "lányodat" mondott ...), hogy a szemébe nézz a testvérednek és hogy hallgasd meg a szüleidet, mert "jó dolog jónak lenni".
Gyűjtsd magad köré a családodat és engesztelődj ki, ha megbántottak, mert mit ér a fene nagy büszkeség, ha utána egyedül maradsz. Hiszen Jézus is ezt csinálta, közösséget épített, és miután feltámadt, megbocsájtott az Őt elárulóknak. Mert szerette Őket.Nagyon eltalált, alig nyugodtam meg a végére. Napokig tudtam volna hallgatni. Hát ... Szerencsések vagyunk, hogy ismerhetjük Csaba testvért.
Ez egy újabb lökés a "Séta Dévára" gondolatnak. Csoda, hogy követik?
Hallgasd meg 26.-án vasárnap 17 órától ugyanott és ámulj. Kövesd, hallgasd, amit mond, figyelj a szavaira és már ez elég, hogy visszakapd az emberekbe vetett hitedet. Hogy megállj egy percre ebben a nagy rohanásban és észrevedd az Ő Istenét.
Talán Dévára sem csak a gyerekek miatt megyek, hanem hogy kicsit a közelében lehessek.
És halljam Őt szeretni az embereket.

"Karbantartja" a lelkemet.

ha menekülni akarsz...Böjte Csaba levele

Ajánlom e gondolatokat egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s
azt hiszi, hogy összedőlt a világ. Pánikba esett, menekülne bárhova, ki
ebből a romlott világból. Ahogy ő mondja, Nicaraguába.
Megvilágosodni bárhol lehet!

A hegyekben, hol sok a fa, és jó a levegő. De semmiképpen sem eldugott
tiroli villában, színes televízióval s szaunával.
Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilométerre.
Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc bányában, fent a hegyek
tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és
kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak
még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép
természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel.
Ott megtalálhatod Nicaraguát.

Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon
egyszerűen, és egy hálózsákkal, négy vekni kenyérrel kimennék oda, ahol
megállt az élet. Az idióta kisgyermekekkel elmennék málnát szedni,
gombászni. Megtanulnék kosarat-, seprűt kötni Mariska nénitől, aki pont
olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lej
segélyből kellene megélnie. De ez lehetetlen: ő tudatosan készül az
éhhalálra.
Elbeszélgetnék szomszédasszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette.
Ő nem tesz semmit, - szokja a halált.
Megismerkednék Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja. Testvére
nevelte fel, 15 évesen szülte első gyermekét egy részeges bányásznak,
akivel olyan viskóban lakott évekig, amelybe esténként beengedték az
állatokat is. Most sok az üres lakás, és máshol laknak, de férje ugyanúgy
veri őt is az ostorral, akár az állatokat. Elbeszélgethettek arról, hogy
anyósa hogyan őrült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem
halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a
négyéves kisfiút az erdőben, vagy talán a kutyák? Ő még nincs húszéves, de
két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt.
Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek, egy
kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosok, de sokat tudnak mesélni az
élet titkairól. Hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült
és belehalt. Kezdetben csak egy seb volt a lábán, amely üszkösödni
kezdett, s ahogy teltek a hetek, a férfinak fekete lett térdtől lefelé a
lába, és nagyon büdös. Lábát lógatva feküdt, és üvöltött - akkor már nem
nézett vissza senki a szeméből. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet
felétek egy kis sebfőző vízzel és ragtapasszal elintéznek.
De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most veszítette el
legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. Férjénél van
a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted,
és lemehetsz az aknához.
Minden ott van, a csillék, bennük az érc, a munkavédelmi sisakok, minden,
mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a
hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden.

Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni
fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz
eurót adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyermek meg kell hogy éljen
havi tíz eurónyi segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az
embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most
annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról,
buszjegyről, villanyszámláról, orvosságról. Egy őrült eszme felsodorta
őket a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta őket.
Már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek
gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva őket.
Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés előtt azon fogsz gondolkodni,
hogy rablóbandává kellene átszervezni ezeket az embereket. Magad is
csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és lassan felfedezed magadban az
anarchistát.
Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben
a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban.
Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj, és ne
dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni.
Másnap sétálj egy nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a
madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz.

A fontos az, hogy dőljenek le falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe
mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit.
Ne szervezd ezt a világot. Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk,
nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg
kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt. Alulról nem látod
a perzsaszőnyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészt nézd. Vedd észre,
hogy a sötétet nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerűen a fény
hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erővel összetörni és
kilapátolni. Csodálkozz rá a napra, amely megjelenik, és körülötted minden
formát, életet kap.
Mindez egyszerű, de át kell élned. Dél felé edd meg száraz kenyered.
Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a
földre. Tudd, hogy a napfénynek és a sárnak gyermekét, a kenyeret eszed.
Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Keress
egy forrást, de ne siess! Add meg a módját: ereszkedj térdre, érintsd
szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál. Érezd,
hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize. Eggyé válsz a földdel,
beléd hatol az élet. Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd,
fogd meg a kezeddel. Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely
kenyeret, vizet fakaszt. Menj tovább. Talán megérted, hogy te is ez vagy:
marék por csupán.

Ha valahonnan fentről rád hull a végtelenül tiszta és szent fény, te is
képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni.
Mindez végtelenül tiszta és egyszerű: láss, higgy, szeress.
Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő
sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért te is fogadj be mindent
Nicaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek
körülvesznek. Ne siess!
Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik.

Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan
lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke
önt el. Megvilágosodsz. Minden nagyon egyszerűvé, áttetszővé válik.
Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a Világon. Mint felhővé
szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni.
Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most
már nem magadért: értük, a Világért fakad.
Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit,
nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd
áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a
világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább
teremtő Istennek.
Szelíden belesimulsz az Úr kezébe, a Jó Pásztor lábához kuporodsz.
Érzed, hiszed, ha szólít, erőd lesz vezetni a nyájat. Minden a helyére
kerül, és már nem zavar semmi. Érzed a hegyeket mozgató erőket magadban,
tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De
még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely, mint a
nap, lassan felkel, és beragyogja világodat.

Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában!

Böjte Csaba

Lelkesedem

Itt ülök a gépem előtt, hajnali három múlt ... és nem tudok aludni. Már egy jó ideje... hetek óta... nem megy. Pedig holnap (is) dolgoznom kell, de .... annyira izgatott vagyok, szeretném megosztani Veletek ennek az okát.
Néhány héttel ezelőtt kaptam egy emailt Böjte Csaba ferences szerzetestől, persze nem Tőle, csak közvetve, de Ő volt a levél aláírója. Hallottam már Róla korábban is, bár nem teljesen voltam képben vele kapcsolatban.
Ez a levél egy elhagyott erdélyi bányászfalu, Kismuncsel mai mindennapjait írja le, megrázó képszerűséggel, borzasztó tényszerűen, a maga egyszerű szavaival és olyan vehemenciával, olyan éles segélykiáltással, hogy ezt nem lehet nem meghallani. Aztán persze kiderült, hogy a levelet sok évvel korábban írta és - talán nem véletlen -, de csak most jutott el hozzám. Utánakerestem sok fórumon. A bányászfalu továbbra is "haldoklik". És minden bizonnyal menthetetlen.
"Most" (2002 óta ...) árvaházakat tart fent az Atya Déván és környékén, esélyt adva magyar árva, nehéz sorsú gyerekeknek a túlélésre, munkára, hitre, emberségre nevelve Őket. Esélyt az ÉLET-re.
Olvasva a levelet és megnézve a honlapjukat (devaigyerekek.hu ) egyszerűen azt éreztem, hogy nekem segítenem kell. Segíteni AKAROK! Persze a magam módján.
Egyfajta magyar camino-t tervezek. Budapestről Dévára gyalog. 440 km. Augusztus 15.-én indulok. Olyan cégeket, egyesületeket, csoportokat, támogatókat keresek, akik minden egyes km után egy euro-val segítik a dévai gyerekek alapítványát. Csaba testvér szerint egy euroból egy gyerek egy napját meg tudják oldani. Akkor az annyi mint ....
Nem számolgatok, csak megyek hozzájuk. Viszem a szívemet, lelkemet és remélem ... jónéhányszor 440 eurót ...

Aztán blogolok, élménybeszámolok út közben, és ... ha megérkezvén látom az örömöt a gyerekek arcán, nos ... akkor nagyon boldog leszek. Biztos sírós lesz a megérkezés. De nem baj, nem szégyellem a könnyeimet.
És persze elmegyek a bányászfaluba is. Kicsit meghalni. Kicsit megérteni, újraértelmezni azt a szót, hogy "nincs" És megtanulni becsülni azt, ami "van". Megérteni a "kevés" és a "sok" fogalmát. Felfogni a "panaszt", megérteni, hogy mit is jelent a "jóság", az "odaadás" és az "önfeláldozás".
És megtöltöm a szívemet és minden sejtemet szeretettel. Ezt hozom vissza.
Déváról.
Mert szerintem nekünk itthon nagyobb szükségünk van erre ...


Legszivesebben már holnap indulnék.