EMBER az Úr asztalánál

Ma délután Böjte Csabát volt szerencsém hallgatni a kőbányai Szent László plébánián.

Sokszor láttam már a neten, különböző videókon, filmen, de élőben most először. Nagyon kíváncsi voltam Rá ... és nem csalódtam.
Már az első mondata is elementáris erővel zúgott a főhajóban és érkezett meg hozzánk, hallgatókhoz. Persze lehet, hogy csak én akartam másnak hallani, de az első mondat még senkitől nem hangzott ennyire kedvesen és egyszerre nyájasan, soha még ennyire nem éreztem magaménak azt hogy: "Az Úr legyen Veletek!"
Nem vagyok gyakori misére járó. Én olyan igazi útkeresőnek mondanám magam, aki minden vallásban és beszédben, minden sportban, zenében és művészetekben megtalálja a szépet, azt ami neki szól. Persze, mint az élet minden területén, ebben az útkeresésben is hatalmas szerepe van az "előadónak".
Emlékszem, hogy nem szerettem iskolába járni, mégis Komoróczy Laci bácsi földrajzóráit imádtam. Szerettem hallgatni, ahogy mesélt és abból a tárgyból sem tanultam soha többet, de sokszor már az óra végére tudtam az anyagot, mert annyira lekötött a stílusa. Szeretem, mint embert Takaró tanár úrat, aki a gimiben éneket tanított, mert egyéniség volt. Értett a nyelvünkön csakúgy, mint Komoróczy tanár úr. Vagy pl a foci. Szeretem. De a szurkolásom nem egy csapatnak szól (na jó, az Újpest kivétel ...), hanem az egyéniségnek, aki ott, abban a csapatban játszik. Totti a Rómában, Raul, még madridi korában, Scoles és Giggs a Manchesterben és még sorolhatnám. Ők mind-mind kiválóak abban, amit csinálnak. Nyomot hagynak bennem.

És itt van Csaba testvér. Talán furcsa, hogy focistákkal említem egy oldalon, bár sokkal szerényebb, mint a fent említett sportolók, de Neki is kisugárzása van. Hat arra, aki látja, hallja. Nem is tudom, hogy kell Őt szólítani, mi a hivatalos rangja. De talán mindegy is. Egy EMBER. Csupa nagy betűvel. Csodálom őt mindenért, amit csinál. Nem tagadom, a misét végig sírtam. Olyan dolgokat mondott a családról, a közösségekről és a szeretetről, ami szívemig hatolt. Hogy milyen fontos, hogy szeress és hogy szeressenek, hogy érezd a másikat, hogy foghasd a kezét, hogy átöleld a fiadat (még véletlenül sem "lányodat" mondott ...), hogy a szemébe nézz a testvérednek és hogy hallgasd meg a szüleidet, mert "jó dolog jónak lenni".
Gyűjtsd magad köré a családodat és engesztelődj ki, ha megbántottak, mert mit ér a fene nagy büszkeség, ha utána egyedül maradsz. Hiszen Jézus is ezt csinálta, közösséget épített, és miután feltámadt, megbocsájtott az Őt elárulóknak. Mert szerette Őket.Nagyon eltalált, alig nyugodtam meg a végére. Napokig tudtam volna hallgatni. Hát ... Szerencsések vagyunk, hogy ismerhetjük Csaba testvért.
Ez egy újabb lökés a "Séta Dévára" gondolatnak. Csoda, hogy követik?
Hallgasd meg 26.-án vasárnap 17 órától ugyanott és ámulj. Kövesd, hallgasd, amit mond, figyelj a szavaira és már ez elég, hogy visszakapd az emberekbe vetett hitedet. Hogy megállj egy percre ebben a nagy rohanásban és észrevedd az Ő Istenét.
Talán Dévára sem csak a gyerekek miatt megyek, hanem hogy kicsit a közelében lehessek.
És halljam Őt szeretni az embereket.

"Karbantartja" a lelkemet.

ha menekülni akarsz...Böjte Csaba levele

Ajánlom e gondolatokat egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s
azt hiszi, hogy összedőlt a világ. Pánikba esett, menekülne bárhova, ki
ebből a romlott világból. Ahogy ő mondja, Nicaraguába.
Megvilágosodni bárhol lehet!

A hegyekben, hol sok a fa, és jó a levegő. De semmiképpen sem eldugott
tiroli villában, színes televízióval s szaunával.
Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilométerre.
Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc bányában, fent a hegyek
tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és
kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak
még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép
természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel.
Ott megtalálhatod Nicaraguát.

Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon
egyszerűen, és egy hálózsákkal, négy vekni kenyérrel kimennék oda, ahol
megállt az élet. Az idióta kisgyermekekkel elmennék málnát szedni,
gombászni. Megtanulnék kosarat-, seprűt kötni Mariska nénitől, aki pont
olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lej
segélyből kellene megélnie. De ez lehetetlen: ő tudatosan készül az
éhhalálra.
Elbeszélgetnék szomszédasszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette.
Ő nem tesz semmit, - szokja a halált.
Megismerkednék Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja. Testvére
nevelte fel, 15 évesen szülte első gyermekét egy részeges bányásznak,
akivel olyan viskóban lakott évekig, amelybe esténként beengedték az
állatokat is. Most sok az üres lakás, és máshol laknak, de férje ugyanúgy
veri őt is az ostorral, akár az állatokat. Elbeszélgethettek arról, hogy
anyósa hogyan őrült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem
halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a
négyéves kisfiút az erdőben, vagy talán a kutyák? Ő még nincs húszéves, de
két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt.
Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek, egy
kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosok, de sokat tudnak mesélni az
élet titkairól. Hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült
és belehalt. Kezdetben csak egy seb volt a lábán, amely üszkösödni
kezdett, s ahogy teltek a hetek, a férfinak fekete lett térdtől lefelé a
lába, és nagyon büdös. Lábát lógatva feküdt, és üvöltött - akkor már nem
nézett vissza senki a szeméből. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet
felétek egy kis sebfőző vízzel és ragtapasszal elintéznek.
De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most veszítette el
legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. Férjénél van
a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted,
és lemehetsz az aknához.
Minden ott van, a csillék, bennük az érc, a munkavédelmi sisakok, minden,
mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a
hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden.

Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni
fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz
eurót adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyermek meg kell hogy éljen
havi tíz eurónyi segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az
embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most
annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról,
buszjegyről, villanyszámláról, orvosságról. Egy őrült eszme felsodorta
őket a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta őket.
Már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek
gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva őket.
Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés előtt azon fogsz gondolkodni,
hogy rablóbandává kellene átszervezni ezeket az embereket. Magad is
csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és lassan felfedezed magadban az
anarchistát.
Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben
a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban.
Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj, és ne
dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni.
Másnap sétálj egy nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a
madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz.

A fontos az, hogy dőljenek le falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe
mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit.
Ne szervezd ezt a világot. Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk,
nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg
kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt. Alulról nem látod
a perzsaszőnyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészt nézd. Vedd észre,
hogy a sötétet nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerűen a fény
hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erővel összetörni és
kilapátolni. Csodálkozz rá a napra, amely megjelenik, és körülötted minden
formát, életet kap.
Mindez egyszerű, de át kell élned. Dél felé edd meg száraz kenyered.
Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a
földre. Tudd, hogy a napfénynek és a sárnak gyermekét, a kenyeret eszed.
Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Keress
egy forrást, de ne siess! Add meg a módját: ereszkedj térdre, érintsd
szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál. Érezd,
hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize. Eggyé válsz a földdel,
beléd hatol az élet. Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd,
fogd meg a kezeddel. Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely
kenyeret, vizet fakaszt. Menj tovább. Talán megérted, hogy te is ez vagy:
marék por csupán.

Ha valahonnan fentről rád hull a végtelenül tiszta és szent fény, te is
képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni.
Mindez végtelenül tiszta és egyszerű: láss, higgy, szeress.
Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő
sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért te is fogadj be mindent
Nicaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek
körülvesznek. Ne siess!
Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik.

Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan
lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke
önt el. Megvilágosodsz. Minden nagyon egyszerűvé, áttetszővé válik.
Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a Világon. Mint felhővé
szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni.
Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most
már nem magadért: értük, a Világért fakad.
Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit,
nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd
áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a
világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább
teremtő Istennek.
Szelíden belesimulsz az Úr kezébe, a Jó Pásztor lábához kuporodsz.
Érzed, hiszed, ha szólít, erőd lesz vezetni a nyájat. Minden a helyére
kerül, és már nem zavar semmi. Érzed a hegyeket mozgató erőket magadban,
tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De
még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely, mint a
nap, lassan felkel, és beragyogja világodat.

Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában!

Böjte Csaba

Lelkesedem

Itt ülök a gépem előtt, hajnali három múlt ... és nem tudok aludni. Már egy jó ideje... hetek óta... nem megy. Pedig holnap (is) dolgoznom kell, de .... annyira izgatott vagyok, szeretném megosztani Veletek ennek az okát.
Néhány héttel ezelőtt kaptam egy emailt Böjte Csaba ferences szerzetestől, persze nem Tőle, csak közvetve, de Ő volt a levél aláírója. Hallottam már Róla korábban is, bár nem teljesen voltam képben vele kapcsolatban.
Ez a levél egy elhagyott erdélyi bányászfalu, Kismuncsel mai mindennapjait írja le, megrázó képszerűséggel, borzasztó tényszerűen, a maga egyszerű szavaival és olyan vehemenciával, olyan éles segélykiáltással, hogy ezt nem lehet nem meghallani. Aztán persze kiderült, hogy a levelet sok évvel korábban írta és - talán nem véletlen -, de csak most jutott el hozzám. Utánakerestem sok fórumon. A bányászfalu továbbra is "haldoklik". És minden bizonnyal menthetetlen.
"Most" (2002 óta ...) árvaházakat tart fent az Atya Déván és környékén, esélyt adva magyar árva, nehéz sorsú gyerekeknek a túlélésre, munkára, hitre, emberségre nevelve Őket. Esélyt az ÉLET-re.
Olvasva a levelet és megnézve a honlapjukat (devaigyerekek.hu ) egyszerűen azt éreztem, hogy nekem segítenem kell. Segíteni AKAROK! Persze a magam módján.
Egyfajta magyar camino-t tervezek. Budapestről Dévára gyalog. 440 km. Augusztus 15.-én indulok. Olyan cégeket, egyesületeket, csoportokat, támogatókat keresek, akik minden egyes km után egy euro-val segítik a dévai gyerekek alapítványát. Csaba testvér szerint egy euroból egy gyerek egy napját meg tudják oldani. Akkor az annyi mint ....
Nem számolgatok, csak megyek hozzájuk. Viszem a szívemet, lelkemet és remélem ... jónéhányszor 440 eurót ...

Aztán blogolok, élménybeszámolok út közben, és ... ha megérkezvén látom az örömöt a gyerekek arcán, nos ... akkor nagyon boldog leszek. Biztos sírós lesz a megérkezés. De nem baj, nem szégyellem a könnyeimet.
És persze elmegyek a bányászfaluba is. Kicsit meghalni. Kicsit megérteni, újraértelmezni azt a szót, hogy "nincs" És megtanulni becsülni azt, ami "van". Megérteni a "kevés" és a "sok" fogalmát. Felfogni a "panaszt", megérteni, hogy mit is jelent a "jóság", az "odaadás" és az "önfeláldozás".
És megtöltöm a szívemet és minden sejtemet szeretettel. Ezt hozom vissza.
Déváról.
Mert szerintem nekünk itthon nagyobb szükségünk van erre ...


Legszivesebben már holnap indulnék.