Csiga

Nem, nem a tempó!
A vizes út, az eső vonzza a csigákat. Csapatostul keltek át a Fót és Csomád, Csomád és Őrbottyán közötti szakaszon. Előbbinél az esélytelenség nyugalmával léptek flaszterra. Szerintem senki nem élte túl azt a kalandot, akkora forgalom volt. Kivéve azokat, akiket felszedtem az útról és visszaraktam a fűbe. Megmentettem az életüket. Legalább is egy időre biztos ...
Bárcsak tudnám, mi hajtja őket át a túloldalra ... sose voltam valami nagy botanikus... Ennivaló biztos nem, ez az oldal is ugyanolyan gazdag volt fűben, mint a másik. Talán ott csinosabbak a csigalányok, mint itt? Bár az is lehet, hogy nem is csak a fiúk keltek útra, a biztos halálba. Vagy ők már ezer éve arra járnak, bele van kódolva a génjeikbe, csak a mérnök, aki az utat tervezte, ezt nem tudta?
Voltak persze, akik visszafordultak, kicsit bedőltek a kanyarba, vissza kettő, padlógáz ... Voltak, akik mellett elmentek az autók és sokkot kaptak. Nem mozdultak. Vagy mozdultak, csak én nem vettem észre ... na ezek is a fűben tértek magukhoz.
És volt egy a közel százból, aki már háttal volt az út nagyjának. Azt feltételezem, hogy ő - sőt Ő - átért. Nem tudom, mikor indulhatott, de délutánra átért a bal oldalra. Bal, ha Csomádról Őrbottyánba mész. Ha ellenkező irányba, akkor jobb. Ha esetleg keresnéd. Könnyen megismered, egy nagy csigaház volt a hátán és borzasztó elgyötört képet vágott, mikor fotóztam. Pedig mondtam neki, hogy mosolyogjon ...

30 km - 7 óra alatt

Harminc! Igen, jól olvastátok. Harminc, azaz harminc kilométer!
Nem rossz, ugye?
És ... egyszer sem akartam feladni. Na jó, egyszer majdnem, mert annyira elkezdett esni és ez kicsit elvette a kedvem, de aztán mégis mentem tovább. Ehhez persze nagyban hozzájárult Hugi telefonja - mert hogy hozzájuk igyekeztem gyalog -, miszerint betették a libacombokat a sütőbe, de nem kell, hogy siessek, mert kb. három óra a sütési idő.
Megnyugodtam, bár ismerve a sógor étvágyát... Ekkor még nagyjából a fél táv hátravolt.
A majdnem biztos vacsora tudatában már nem az eső zavart..., mondják, hogy ösztönember vagyok, de hát ki nem az ...?

Óhatatlanul is az ember összehasonlítja az utakat. Az el camino-t és a dévai sétát. Hát ... két különböző táv, két teljesen más cél, más indíttatás. Míg az egyiken kézen fogtam a gondolataimat és csendes magányban barangoltam a spanyol erdőkben, addig itt rohanó autók mellett, mindenre figyelve - nehogy baleset érjen - kell a célt teljesíteni. Itt nincs nézelődés, bambulás. Felüdülés volt most pl. Fóton kicsit behúzódni a kevésbé forgalmas utcákba, amik ugyanarra vittek, mint a kijelölt és betervezett út, csak csendesebb volt.
De a megérkezni ugyanolyan jó és felemelő minden esetben. Várjon akár egy leoni ékszerdoboz, santiagoi katedrális, nevenincs baszk kisvárosi fogadó, Santo Domingo utódainak utánozhatatlan vendégszeretete vagy a Hugiék libacombillatú otthona, csodálatos érzés teljesíteni a célodat. Jól eső tudattal ülsz le, dőlsz hátra, és bár lüktetnek az izmaid a megerőltetéstől, még soha nem esett annyira jól a falat, a hűsítő korty víz, mint ilyen esetekben. Azt érzem ilyenkor, hogy megérdemlem. Megdolgoztam érte.
És már olyan sokszor átéltem képzeletben a dévai megérkezésemet, hogy ... talán a legjobban azt fogom szeretni, mert azt az élményt is kiérdemlem majd. Ahogy állok koszosan, fáradtan a kövezett udvaron, ahogy a gyerekek körbevesznek, kérdezgetnek, bekísérnek Csaba testvérhez, akinek végre megszoríthatom a kezét. Talán meg is ölel majd, pedig semmi különöset nem teszünk a barátaimmal és a hátunk mögött lévő támogatókkal, csak segítünk jobb életet teremteni. Talán kicsit magunknak is. Hiszen ezáltal mi is egy kicsit nagyobbak leszünk. Példát mutatunk. Odaadásból, szeretetből, testvériségből, kicsit magyarságból.
Ünnep lesz a megérkezés. És ünnep lesz az út minden napja. Mint ahogy a felkészülés napjai is felérnek egy-egy ünnepnappal. Egy vasárnappal. És akkor már csak az a dolgunk, hogy a hétköznapokat is ünneppé varázsoljuk. Minden hétköznapot.
Lehetetlen? Szerintem nem ...

"...életre hívni a fényt saját életünkben..."

Micsoda mondat! Életre hívni a fényt. Én inkább így írnám: ÉLETRE hívni a fényt. Bár sok ember szerint ÉLET=FÉNY, én mégis azt gondolom, élet lehet fény nélkül, de ÉLET soha. Elbotorkálhatsz a magad kis választott útján, de gondold el, mennyi mindenről maradsz le a fény hiányában? Mennyi mindent nem fogsz észrevenni? Mennyi minden mellett mész el a sötétben? És mennyire lesz szomorú a szemed a fény csillogása nélkül?

Mert leginkább a szemünkben látszik a fény. Mert ott lobban fel, ott látható a csillogása, ha beszélsz róla, vagy Róla. Mert bármi lehet a fény. Egy szép gondolat egy könyvben, egy naplemente, a kedvesed mosolya, egy útszéli virág, egy gyermek kacagása, egy finom étel, a hit, egy régen várt koncert, bármi, aminek örülni tudsz. Amiért lelkesedsz. Amiért és amitől más vagy és leszel.
Apu szerint ez egyfajta "lököttség", amiért az ember képes lelkesedni. Képes hetente ötször edzésre járni 73 évesen.
Amiért képes átgyalogolni valaki a fél országon.
Amiért képes valaki hullafáradtan is lelkesíteni és tolni a "banda" szekerét
És amiért képes valaki országról országra, városról-városra, előljárótól előljáróig, fontos embertől-fontos emberig menni, hogy a dévai gyerekeknek megadhassa mindazt, amit csak elő tud teremteni. És hirdetni mindenhol, hogy "jónak lenni jó"!

Úgyhogy ne tétovázz! Gyújtsd meg azt a lángot és tárd szélesre életed ablakainak zsaluit! Nevess, szeress, örülj, táncolj, tanulj, fejlődj.
De csendesedj el, ha az kell, állj meg, ha az kell. Ülj le egy fa tövébe, mondj el egy fohászt, csodálkozz rá a szépségre, bújj kedvesed karjába és hallgasd, ahogy lélegzik, lassan ízleld az ételt, apró kortyokban a finom bort, őrizd csendben gyermeked álmát és ... Élvezd a fényt saját életedben és másokéban.

... még 30 ...

Mire befejezem ezt a bejegyzést, már csak 29 nap az indulásig. Hogy repül az idő.
Hiszen nemrég még csak egy ötlet volt, aztán tessék, néhány nap és indul a séta ...

Nemrég egy kollégám megkérdezte, hogy miért pont Ők? Miért pont Dévára megyek? Kötődöm talán hozzájuk? A gyerekekhez?
Egyre inkább kötődöm. Ahogy halad előre az idő, ahogy egyre inkább belemerülök, megismerem a mindennapjaikat Csaba testvér nyilatkozatai, írásai alapján. Napról-napra többet tudok meg róluk, az életükről, örömeikről és bánataikról, múltjukról és jelenükről. És persze kirajzolódik a jövő is. Halványan, néhol kérdőjelekkel, de tapinthatóan.

Öt éve, Anyukám halála után voltam Erdélyben először. Apuval, Hugival és a fiammal. Egy furcsa kettősség maradt bennem arról az útról. A gyász és szomorúság az egyik vállamon, egy erőteljes vágyakozás a szépre és jóságra a másikon.
Odafelé a halál és pusztulás, Csíksomlyón a megkönnyebbülés és hazafelé a megnyugvás.
Végig sírtam az utat.
Bözödújfalunál a döbbenettől és a tehetetlen dühtől, a tordai hasadéknál a természet ereje és szépsége hatott meg, útban a Medve-tóhoz a gyönyörű beszédű magyar emberek miatt, akik olyan szépen használják nyelvünket, Csíksomlyón, a "Nyeregben" a meghatottságtól, hazafelé pedig a látható szegénység miatt. Nem volt egy vidám vakáció, nem is annak készült, mégis ...
A Hármashalom oltár közelében azt éreztem, hogy hazaértem, otthon vagyok. Olyan megnyugtató volt ülni a fűben, tudtam, hogy minden rendben, Anyukám jó helyen van és továbbra is szeret. Valahogy úgy esett, hogy aznap délután négyen négyfelé mentünk, de - mint utólag kiderült - akkor, ott köszönt el mindenki Anyutól. Mindenki a maga módján. Igazán éreztük, hogy velünk van.
Én ott, akkor nőttem fel. Akkor lettem gyerekből felnőtt.
A dévai gyerekek többségének sokkal korábban kell felnőnie. És ez borzasztó lehet. Nyolc-tíz évesen felnőni ...
De van nekik egy Csaba testvérük és jó néhány odaadó, elhivatott nevelőjük, akik szembeszállnak a szegénységgel és nélkülözéssel, szeretettel pótolják és egészítik ki a szülői szeretetet, egy teljesebb életet teremtve munkájukkal.
Hálás vagyok Nekik ezért.
Nagyon.
És biztos vagyok abban, hogy a séta által még több gyerek kap esélyt, hogy sokáig gyerek maradhasson.
Mert jó gyereknek lenni.
Déván is.

Az első "edzés"

MA megtartottam első, hivatalos szabadedzésemet. Spontán jött az ötlet - és bár benne volt a lábamba tizenkét óra munka -, egyáltalán nem bántam meg. 22,26-kor indultam a XI. Budafoki 20 elől, a Pizzaboytól, és 0.21-re értem haza (XX. Eperjes 88, ha valaki ellenőrizni szeretné ...). Ez a táv az útvonaltervező szerint 9,1 km. Csupán azért kell idényelejinek felfogni az edzettségi állapotomat, mert egyrészt az, másrészt, mert elfáradtam. Voltak persze nehezítő tényezők, mint pl. utcai cipő, az említett 12 óra munkaidő, de mindez nem magyarázat, hogy ugyan most itt ülök a gép előtt, az ágy kb 3 lépésre, de ... szerintem a felállással lesznek problémák. Ha még reggel hat felé is itt ülök és kommentelgetek, nyugodtan küldhettek segítséget ...
Volt mindemellett könnyítő tényező is, ezt be kell vallani. Ismerős terep, viszonylag enyhe idő, se nem meleg, se nem hideg, pont gyaloglásra való, kedv menőkére, az éjszakai város szépsége, csomag nélküli menetfelszerelés és az elmaradhatatlan örök kísérő, igaz csak a fél arcával.
Olyan sokat olvastam arról, hogy nem a megérkezés a célja az utazásnak, hanem maga az út, úton lenni. Egy ilyen, vagy hosszabb szakasz után, mikor állok a zuhany alatt, akkor ezt mindig megkérdőjelezem. Olyan eksztatikus élmény, amit naponta átéltem az el camino alatt - na nem mintha azóta nem fürödtem volna -, hogy az leírhatatlan. Az utolsó kilométereken már csak az tartotta bennem az erőt, hogy elképzeltem magam a zuhany alatt, ahogy folyik rám a langyos víz ... Sokszor visszatértem már gondolatban arra a bizonyos napra, mikor közel negyven kilométert gyalogoltam, az utolsó húszat dél és fél öt között, egy sík terepen, se fák, semmi árnyék, tikkasztó meleg és előttem csak az út, jobbról és balról is learatott búza(?)táblák és csak megyek, csak megyek, a célállomás meg csak nem akar előtűnni a messzeségből. Gyilkos volt. De a mai napig érzem a bőrömön a langyos vizet, érzem a szappanom illatát és a recéket a papucsomon, amint állok a zuhany alatt, csupán néhány perccel a megérkezésem után.

Visszatérve a mai naphoz még van hova fejlődni, de kezdetnek nem rossz.
A főpróba augusztus hatodikán a Bükk-fennsíkon, egy 40 km-es túra.

Aztán irány Déva, várnak a gyerekek.
8-)