Harminc! Igen, jól olvastátok. Harminc, azaz harminc kilométer!
Nem rossz, ugye?
És ... egyszer sem akartam feladni. Na jó, egyszer majdnem, mert annyira elkezdett esni és ez kicsit elvette a kedvem, de aztán mégis mentem tovább. Ehhez persze nagyban hozzájárult Hugi telefonja - mert hogy hozzájuk igyekeztem gyalog -, miszerint betették a libacombokat a sütőbe, de nem kell, hogy siessek, mert kb. három óra a sütési idő.
Megnyugodtam, bár ismerve a sógor étvágyát... Ekkor még nagyjából a fél táv hátravolt.
A majdnem biztos vacsora tudatában már nem az eső zavart..., mondják, hogy ösztönember vagyok, de hát ki nem az ...?
Óhatatlanul is az ember összehasonlítja az utakat. Az el camino-t és a dévai sétát. Hát ... két különböző táv, két teljesen más cél, más indíttatás. Míg az egyiken kézen fogtam a gondolataimat és csendes magányban barangoltam a spanyol erdőkben, addig itt rohanó autók mellett, mindenre figyelve - nehogy baleset érjen - kell a célt teljesíteni. Itt nincs nézelődés, bambulás. Felüdülés volt most pl. Fóton kicsit behúzódni a kevésbé forgalmas utcákba, amik ugyanarra vittek, mint a kijelölt és betervezett út, csak csendesebb volt.
De a megérkezni ugyanolyan jó és felemelő minden esetben. Várjon akár egy leoni ékszerdoboz, santiagoi katedrális, nevenincs baszk kisvárosi fogadó, Santo Domingo utódainak utánozhatatlan vendégszeretete vagy a Hugiék libacombillatú otthona, csodálatos érzés teljesíteni a célodat. Jól eső tudattal ülsz le, dőlsz hátra, és bár lüktetnek az izmaid a megerőltetéstől, még soha nem esett annyira jól a falat, a hűsítő korty víz, mint ilyen esetekben. Azt érzem ilyenkor, hogy megérdemlem. Megdolgoztam érte.
És már olyan sokszor átéltem képzeletben a dévai megérkezésemet, hogy ... talán a legjobban azt fogom szeretni, mert azt az élményt is kiérdemlem majd. Ahogy állok koszosan, fáradtan a kövezett udvaron, ahogy a gyerekek körbevesznek, kérdezgetnek, bekísérnek Csaba testvérhez, akinek végre megszoríthatom a kezét. Talán meg is ölel majd, pedig semmi különöset nem teszünk a barátaimmal és a hátunk mögött lévő támogatókkal, csak segítünk jobb életet teremteni. Talán kicsit magunknak is. Hiszen ezáltal mi is egy kicsit nagyobbak leszünk. Példát mutatunk. Odaadásból, szeretetből, testvériségből, kicsit magyarságból.
Ünnep lesz a megérkezés. És ünnep lesz az út minden napja. Mint ahogy a felkészülés napjai is felérnek egy-egy ünnepnappal. Egy vasárnappal. És akkor már csak az a dolgunk, hogy a hétköznapokat is ünneppé varázsoljuk. Minden hétköznapot.
Lehetetlen? Szerintem nem ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése