...az első ...

Péntek este van.
Nyolc óra, itteni idő szerint.
Az otthon hét óra. Már sötét van, az udvar csendesedik lassan, mindenki visszavonul, még Vladuczot is sikerült visszateleportálni a nevelőjéhez... (zárójelben jegyzem meg, ez nem kis teljesítmény .... 8-))
Hát kedveseim, azért itt történt egy s más az érkezésünk óta.
Ez a bejegyzés azért kapta az "első" címet, mert ... úgyis tudjátok.

István azt mondja, hogy nem szabad első felindulásból írni, de én nem tudom megállni. Olyan erős hullámban kaptuk a szeretetet, annyi minden kavarog a fejemben, olyan erősen érződik Csaba testvér jelenléte (bár fizikailag nem tudott itt lenni, éppen Csíkban adott át újabb házakat és ott készül a vasárnapi templombúcsúra), keze munkája, szíve jóságának lenyomata a nevelőkben, a gyerekekben és mindenben, a hely szinte "világit", ha értitek, mire gondolok.
Nem lehet egy lépést sem úgy megtenni, hogy ne köszönne ránk valamelyik gyerek, szigorúan magázódva!! Itt nincs "hello", nincs "szia", itt "jónapot" és "jőestét" van, nincs "te", vagy "héfigyeljmáride", de van "maga" és van "kéremszépen", nincs "addide" és "ku...any..dat", de van "legyenszives" és "köszönöm". Varázslatos, nekem nagyon imponált. Lehet, hogy nem fiatalos és nem vagány, de tiszteletteljes.
Nem lehet úgy végigmenni a házak között, hogy valaki ne lépne oda és kérdezzen valami fontosat. Például, hogy elfáradtam-e, mit ettem az úton, visszafelé is gyalog teszem meg az utat és persze, hogy mi a nevem... aztán én is kérdezgetem őket, zavarban vannak, pedig igyekszem elkerülni a kényes témákat, de talán ez csak egy híd köztünk és ahogy felépült ez a kapocs, már ömlik is belőlük a szó. Mindenről. Mindenről, ami fontos nekik.
Azért találsz egy helyet, ahol egyedül tudsz lenni. Beültem a templomba, csend és magány. Szabad tere a gondolatáramlásnak. Elhelyezkedtem egy félreeső széken és ... igen, hálát adtam, hogy itt lehetek, hogy fáradt lábaim elhoztak eddig, hogy segítségemre voltak az úton és hogy az otthoniak ennyire szorítanak értem. Jó érzés tudni, hogy ennyi barátom van. Hálás vagyok a "lélekben veled"-ért ...
Szinte láttam Csaba testvért az oltár előtt. Láttam, ahogy áldásra emeli a kezét, hallottam visszhangozni szavait a mennyezetről, láttam élénk szemében a szeretetet, mellyel átölelt. Csodálatos pillanat volt.
Az úton folyamatosan gyűjtöttem a "helyzetek lenyomatait". Ezek olyan pillanatok, melyeket mindenestül (fények, ízek, színek, illatok, érzetek...) elraktározva és a nehéz pillanatokban felidézve nagy segítségemre lehetnek. Például ilyen volt a bradi plébános úr kertje, minden rózsájával, illatával, a kert végében a kis kápolnával, annak nyugalmával. Ilyen volt az egyik leghosszabb szerpentin közepe táján egy forrásnál gyümölcsöt áruló öreg néni, aki miután megtudta, hogy Dévára igyekszem, fejét fogva kezembe nyomott két körtét. Nos, annak a körtének az íze és a hideg forrásvíz minden kortya is örökre bekerült a memóriába.
És ilyen volt az a pillanat is ott, a templom csendjében. Mélyen meghatott.
Mint annyi minden más itt ... de erről majd a második, a harmadik, a negyedik, az ... részekben.

Holnap már otthonról írok, de egy darabot biztos itt hagyok a szívemből. Ám a lelkem csordultig. Jó kis csere volt.
Otthon találkozunk!
Ölelés!