Az első hét ... Déván

Persze nem kell szó szerint venni a címet, csupán lélekben vagyok még mindig ott. Talán örökre ott is maradok.
A templom hűvösében, ahol hallani Böjte Csaba szavait visszhangozni, Gáboréknál a verandán ülve friss kútvizet iszogatva mosolyogva a medencében ugráló gyerekseregen, rácsodálkozva néhány miértre és természetesnek véve a feléd szaladó kacajokat.
Ott vagyok az ebédlőben, mikor Cecilia meséli a megható történetet Böjte atya ötvenedik születésnapi meglepetéséről. Épp misét tartott, mikor kiléptek a sorok közül és egy nagy dobozban kivitték a gyerekek által készített szíveket, mindegyik szívbe bele volt hímezve a készítőjének neve és a ház, ahol élt. Azt a rengeteg szívet a gyerekek, mint a saját szívüket mind odaadták Csaba testvérnek. Elképzelhető a meglepetés és az öröm, minden bizonnyal a könnye is kicsordult. Engem nagyon meghatott.
Vagy éppen Gábort hallgatom. 39 éves, villanyszerelő. Egyszer csak gondolt egy merészet, hogy összepakol és elmegy segíteni Dévára. Egy éve érkezett a házba, azóta neveli a fiúkat. Egyedül. Mos, takarít, leckézik a nagyokkal, kíséri a kicsiket és reggel hattól este tizenegyig pörög. Szobájának ajtaja mindig nyitva áll. Néha - talán néhány percre becsukja, mikor sok, mikor nehéz, mert elmondása szerint 98% küzdelem és "csak" 2% öröm. De azt a 2%-ot semmiért nem adná oda. És az ajtó csak percekig van csukva. És arról beszél, milyen nehéz lehet a gyerekeknek elfogadni Őt. Milyen nehéz lehet nekik Vele. Megszokni a stílusát, az elvárásokat és a szabályokat. Nem azt mondja, hogy Ő milyen keveset alszik, hogy magánélete gyakorlatilag nincs, hogy egy hét szabadságra hazaérkezett Pécsre és ez alatt elvitt táborozni mozgássérülteket a hegyekbe. Azt mondja, hogy szeretne megfelelni, szeretne még jobbá válni. Azt mondja, szívesebben vállalna nehezebb házban is nevelői feladatot. Hogy meddig marad? Nem tudja, jól érzi magát és könnyes a szeme, miután egyik "fia" öleléséből kibontakozik...
És ott vagyok az ebédlőben, mikor Enikő néni olyan természetességgel, olyan érezhető szeretettel teszi le nekünk a túrós tésztát. Talán még soha nem ettem olyan finomat. Pedig csak túró és tészta. Se tejföl, se pirított szalonna. De ehhez nem is kellett, hiszen mindenüket odaadták volna, ha kérjük. És ez benne volt abban a túrós tésztában.
Vagy látom Joli nénit ülni a szobánkban, ahogy mesél mindennapjaikról. Zavarában nevet, majd elénekli a régi székely himnuszt. Nem azt, amit mi is ismerünk. Egy régi dalt, szomorkásat, ami csodaszép hangján életre kel, felszáll a mennyezet felé. Vagy talán még annál is messzebb. A fellegek fölé, a Mennyországba. Mi is ott érezzük magunkat a hangja fényében.
Egyszer Andreát kérdezték itthon, hogy Zsolt megérkezett-e. Akkor még volt néhány nap a sétából, Andrea mégis teljes magabiztossággal azt válaszolta: "Már rég megérkezett!..."
Igen, ha testben nem is, a lelkem hazaért ... Dévára!

És még mindig nincs vége ...
8-)